Tehát a tea. Ha valami elválaszthatatlanul hozzátartozik Japánhoz, akkor ez az.

Minden utcasarkon kehet kapni (hideg és meleg) teát az automatákból; az éttermekben, a menzán és a cukrászdákban ingyen jár a tea az ebédhez, édességhez, s a kínálat már-már kétségbeejtő – melyiket vegyem, melyiket szeressem, és akkor még nem beszéltem a végtelen variációjú, hívogatóan ízléses csomagolású teafű-választékról. Van ezerféle zöld tea, szencsa, fekete tea, lehet kapni palackozott tejes teát, a hagyományos citromosat, de van zöld tea apró rizsszemekkel, tavasszal cseresznyevirággal, továbbá készítenek teát mindenféle termésekből, sőt, még a „szoba”- tésztából is. Az itthonihoz hasonlóan fekete teák és gyümölcsteák széles választékát hiába is keresnénk a polcokon: a zöld tea a legnépszerűbb, s ennél fogva uralkodik mindenekfelett.

Hiába a régi csodaszép hagyományok: manapság már nincs idő végigülni a teaceremóniát, csak kutyafuttában bedobjuk a 100 jenest a mindenhol fellelhető, úton-útfélen hűtött-fűtött italokkal kecsegtető automatába, aztán a palackot kézbe kapva már rohanhatunk is tovább.

Rohanás, rohanás, semmire sincs idő, de ez persze még nem jelenti azt, hogy a „tea útja” teljesen eltűnt volna: egyetemi és háziasszonyklubok, szakkörök, mesterek és tanítványok még mindig akadnak, csak meg kell keresni őket.

[…] A házba belépve először is annak illata kapott meg: mindenfelől friss virágok, és füstölők illata üdvözli a belépőt. Az óriási nappalin, és az emeleti szobákon kívül külön hagyományos japán teaszoba is tartozott a házhoz, a teaszoba elhúzható fala pedig a kőlámpásokkal tarkított apró kertre és a kert végében megbújó másik teaszobára nézett. A mester egy 70 körüli, végtelenül elegáns hölgy volt, éppen szabályos japán ülésben (szeizában), szálfaegyenes háttal okította két huszonéves tanítványát.

A tatamis szoba egyik papírfalát kalligráfia díszítette, előtte vázában szépen elrendezett virág (ikebana), a szoba közepén pedig kisebb mélyedés, benne különös formájú, nagy, fedeles vízforraló edény, mellette fából faragott merőkanál, teafű és csészék. Gyorsan apró édesség kerül elénk – a mester saját készítése; darut, illetve fenyőtobozt formáló cukorka -, majd megkezdődik a tea elkészítése. Az egyik tanítvány forró vizet önt a porrá zúzott teafűre, bambuszverővel gyors és pontos mozdulatokkal habosra veri fel a löttyöt( juj, meg ne hallják, hogy lelöttyöztem! A mennyi italt!), majd szabálytalan, szép csészében felénk kínálja. Csak egy kézzel fogja a csészét, nekünk viszont két kézzel kell átvenni.

Mielőtt belekóstolnánk, álljunk meg egy pillanatra, s csodáljuk meg a teát, tisztelettel adózva készítőjéhez: az igazi maccsa (teaszertartásokhoz használt, porrá őrölt tea) felszínét világoszöld hab (igen) kell, hogy borítsa. Miután kigyönyörködtük magunkat, most jön a neheze: meg kell inni, amivel megkínáltak!

A tea kissé keserű, ezért először az édességet kell elfogyasztani, utána bal kézbe venni a csészét, úgy, hogy a csésze „arca” felénk nézzen. „Arc” alatt itt a csészére rajzolt mintát értem, már ha van ilyen. A csészének is illik tisztelettel tartozni, megcsodálni, álmélkodni.

Európai szemmel egyből feltűnik a cserép és a zománc egyenetlensége, szabálytalansága, ne meisseni finom porcelánt képzeljünk el, itt a természetesen durva, tökéletlen forma és kivitelezés dominál, mely ugyanakkor szintén magas művészeti – és anyagi – értéket képvisel. Meg kell tanulni más szemmel nézni ezekre az edényekre, s meglátni bennük a természetet –hiszen szabálytalanságukkal arra rímelnek –s azon keresztül a sokszor ugyancsak rafinált, tökéletlen tökéletességet, melyet a japán művészetek más válfajaiban –pl. kertrendezésben –is tapasztalhatunk. A teaszoba berendezése, a tea maga, a csészék, az édességek mind az adott évszakkal harmonizálnak, számtalan szabálynak megfelelően.

De térjünk vissza a teánkhoz, melynek csészéjét –most, hogy jól megcsodáltuk, fordítsuk el jobb kézzel egy kicsit –úgy, hogy az arca kifelé nézzen –s két kézzel fogva igyuk meg belőle a teát. Az édesség és a tea íze tökéletesen kiegészítik egymást ( legfeljebb mi nem tudjuk érzékelni a nagy fintorgás közepette ezeket az apró finomságokat). Miután megittuk a teát, jobb kezünk nagy- és mutatóujját végighúzzuk azon a helyen, ahol az ajkunk érintette a csészét, majd visszafordítjuk az ellenkező irányba. Ne felejtsük el, hogy az elején, amikor megkapjuk a csészét, mélyen meg kell hajolni, és meg kell köszönni azt: „Itadakimasu”, majd miután megittuk, köszönjük meg még egyszer „Gocsiszószamadesta”.

A teamester 30 éve járja már a „tea útját”, igencsak aktív, hetente tart órákat a házában, évente többször pedig teljes teaceremóniát (mely több órán keresztül is eltart, általában csupán a rövidített változaton vesz részt a turista és a japánok legtöbbje is).

[…] Utoljára még kapok az évszak teakülönlegességéből, a fentebb már említett furcsa „szoba”- tésztából készült teából, majd a füstölők illatával kísérve kilépek az ajtón, vissza újra a hétköznapi világba. Gocsiszószamadesta!

Forrás: Soós Viktória: Japán turistaszemmel (könyv)